sziasztok!

27 éves vagyok és fiú, 2 éve bipolar. Minden más faszságot most hagyok, mert semmi értelme amúgyis, ha ezt fogom folytatni meg ilyenek, akkor megismertek, ha nem folytatom nem, de nem egy bemutatkozás alapján leszek az, aki vagyok.

Az utóbbi 4-5 hónap jó volt. Igen, kicsit szélsőséges volt, hektikus, nem nagyon voltam nyugodt, nem pihentem eleget, de azért aludtam, meg minden, de valahogy a napjaim sokszor stresszeléssel teltek, hogy mit kéne csinálnom, vagy épp azzal, hogy csináltam nagyon sok mindent. Tulajdonképpen sokszor éreztem magam normálisnak.

Mi a normális számomra: olyan állapot, amikor képes vagyok túllépni a betegségem tünetein, és "érezni". Amikor olyan everyday life dolgokat érzek, amiket éreztem, mielőtt nem jöttek ki a tüneteim. Ha érzek örömet, szomorúságot, magányt, szeretetet, stb. 

a nem normális állapot pedig az, amikor irritábilis vagyok, idegbeteg, indokolatlanul lusta, szomorú, vagy minden tagom fáj, és közel sincs annyi energiám, mint amennyi normális esetben lenne. Fizikai energiám. 

Szóval az utóbbi hónapok úgy-ahogy normálisak voltak. persze előre tervezni azt nem lehet. nem tudok, nem akarok. Vannak projektek. adott kis dolgok, amiket megcsinálok. lépésről lépésre. De az, hogy legyen bármi tervem, akár a következő tíz évre.. hát nincs. ÉS nem csak a "betegség" miatt. amit egyébként utálok betegségnek hívni, mert nem tartom annak. Inkább állapot. Labilis érzelmi állapot.

Már olyan sok ideje tart, és olyan sok különböző fázis volt, hogy úgy érzem, itt az ideje annak, hogy megtanuljam kezelni. És eddig is nyilván kezeltem, csináltam úgy, ahogy tudtam, de most már egyedül vagyok. Már nem az anyukámmal lakom, meg az élettársával, hanem egyedül. 

Van egy kis bizniszem. Legyen annyi elég egyelőre, hogy kitaláltam egy ötletet, amivel minimális energiabefektetéssel sok pénzt tudok keresni. Persze relatív, hogy sok. Lényege az, hogy az időm nagy részében NEM dolgozom, és szerencsére mégis keresek valamennyi pénzt, hogy ne CSAK az apámtól kapott pénzből éljek, meg a diákhitelből. Ha ezt a munkát meg tudom csinálni, akkor már megvan az önállóság. A többi időmben annyit szenvedek, amennyit csak akarok. És ezt most nem úgy értem, hogy akkor effektíve szenvedek, hanem annyit pihenek. Ha nem érzem nem érzem. Ha nem akarom nem csinálom. Nem kell.

Szerencsés vagyok. De ugyanakkor szerencsétlen. Ha "jól" lennék úgymond mint a társadalmi átlag, azaz normális alkalmazotti munkára képes lennék, és nem lennének olyan hullámaim, amitől egyik pilanatról a másikra munkaképtelenné válnék, akkor akár lehetnék alkalmazott is. De milyen közegben? Szóval ez nem kell ez a bullshit. A betegségem legitimizálja azt a torz és elkényeztetett gondolatot, és életformát, hogy tulajdonképpen, azt csinálok amit akarok.

Ha kitalálok valamit, megcsinálom, és az lesz a munkám. Nem megyek el dolgozni. Nagyon trendi ilyeneket mondani, és mindenki nagyon irigykedik az ilyen nagypofájú emberekre, akik ezt komolyan mondják, és meg is csinálják. Arra a pici időre, amíg tart a munka, összekaparom magam. Aztán elrakom a pénzt.

Abból aztán meg megélek. Igyekszem nem szórni a pénzt. De persze mindig jön valami, amire kell. Szeretem nyugisan élni az életemet, ha nem mondják meg, hogy mit csináljak az a jó. Előbb utóbb úgyis elkezdem csinálni, azt, amit kell csinálnom ahhoz, hogy legyen mit ennem, és esetleg még legyenek céljaim a jövőre nézve.

Ha nekem ezt dobta a gép, hogy időnként elfogy az energiám, és rosszabbul leszek, akkor ezzel kell együtt élnem, és meg kell tanulnom nem irigykedni másokra. Úgyse lehetek más, mint aki vagyok. És ugyanaz vagyok, mint 4 nappal ezelőtt, amikor még nem jöttek elő újra a fizikai kimerültség tünetek, amit eddig nem sikerült megoldanom.

Be vagyok szarva, persze! Persze, hogy be vagyok szarva. Ki ne lenne. A self doubt. Hogy nem tudom megcsinálni. Hogy megcsinálok valamit, de rosszul leszek utána. Ez szörnyű. De ha jobban belegondolok, ha "jól" vagoyk, akkor se vagyok jól. Mert a jól létnek olyan lépcsői vannak.

És olyan alapvető lépcsőfokokat nem tettem meg. Szóval a "jól" létem pusztán fizikai lenne? Hát azt hiszem, hogy nem. Nincs erre szükség erre a faszságra. Nem fogom elkülöníteni a fázisaimat. Ha pörgök, ha nem, ha normális vagoyk, ha lent vagyok, ha szomorú vagyo, ha fáj mindene, ha nincs energiám, ha a zárt osztályon vagyok, mert mániás vagyok, az is én vagyok. Ezek mind én vagyok. A percepcióm persze más magamról közben, de ha megtanulom elfogadni, hogy ezek mind én vagyok, ezek az állapotok, akkor tanultam meg együttélni önmagammal. 

Írhattam volna azt, hogy a betegségemmel, de igazából önmagammal.

És hol vannak a barátok ilyenkor? Egyáltalán nem érdekel. Egyáltalán nem hiányzik senki, mert nem kell, hogy megértsenek, és nem kell, hogy velem legyenek. Onnantól kezdve, ha én ott vagyok velem. 

Ha valamit megcsinálok, véghez viszek, általában rögtön előveszem a telefont, hogy írjak a barátnőmnek, vagy az anyámnak, hogy mi újság, hogy sikerült, stb. Ez tök jó, ezzel sokan így vagyunk. Tegnap az az ötlet jutott eszembe, hogy "mi lenne, ha ilyenkor magamnak írnék?" :-) persze ha másnak írok, azzal magamnak is írok. De ez egy fajta furcsa koncepció arra, hogy hogyan kommunikáljak önmagammal. Hogyan legyek jóba magammal. 

Szedhetem össze-vissza, marékszámra a gyógyszereket, de az semmi ahhoz képest, hogy mekkora ereje van a gondolatoknak. Mekkora ereje van a szavaknak, és mekkora ereje van a tiszta őszinteségnek. 

Amire egyébként még mindig nem vagyok képes, és ennek a legnagyobb gátja a félelem. Félek. Félünk mindentől. Félek, hogy megbántok másokat. Félek, hogy az, aki vagyok, és amit érzek, az nem tetszik másoknak. Függök. Függök azoktól akiket szeretek. Függök azoktól, akik szeretnek. Akkor megszűnik az összes függés, ha önmagad leszel. Minden függés káros. Drogfüggés, ember függés, pszichiátria függés, orvos függés, terápia függés. 

Csak önmagunktól függünk. A saját döntéseinktől, és gondolatainktól. És ez persze nehéz, mert néha járhatunk TOTÁL rossz úton. DE azok is mi vagyunk. 

Magyarán szólva. Lehetek most rosszul, de minél kevésbé engedem, hogy ez a rosszullét leteperjen, annál inkább maradok önmagam. És ugyanúgy, ahogy a "rosszullét", ezentúl a jól létnél is. 

TUlajdonképpen relaxálnom és meditálnom kéne. Csak ugye, amikor fel vagyok pörögve, ez az utolsó dolog, amire gondolni tudok, hogy akkor lassuljak le. A nagy lófaszt, akkor mindent, amit lehet meg akarok csinálni. minek pihenjek? De pedig kell. Nagyon is sokat. Körülbelül annyit kell pihennünk, mint amennyit aktívak vagyunk. Otherwise az egész elmegy egy olyan irányba, hogy megerőszakolod önmagad. 

na mennem kell, majd folytatom. Nem volt tagolva úgy összefüggésekkel az egész bejegyzés meg minden, de örülök, hogy megírtam, mert sokmindent kiírtam magamból, amit úgy éreztem most, hogy fontos, és erőt adhat.

jó éjt!