Volt egy post facebookon, ilyen vicces képregények arról, hogy mi lenne, ha a többi betegséget is úgy kezelnék mint a mentális betegségeket. Nyomom a linket:

http://www.huffingtonpost.com/2014/11/13/mental-illness-physical-i_n_6145156.html

na erre írtam egy kommentet angolul, ez lesz a mai blog post. Ezek járnak a fejemben. Lényegében biztos csak egy nyavalygás, hogy mi a fasz van, és miért nem "gyógyítanak meg". De nagyon nehéz úgy élni, hogy azt hallom, hogy "csak én tudom meggyógyítani magam", miközben egy olyan betegségem van, ami súlyos fizikai tünetekkel jár. 

Ha csak rosszkedvű lennék, meg szomorú... vagy ideges, vagy ilyenek.. hát akkor persze kibeszélném magamból, meg változtatnék a viselkedésemen, megpróbálnék olyan dolgokat csinálni, amik feldobnak etc.. na de ha 15% energiám van a normálishoz képest? Akkor nincs szó sportolásról, meg ilyenek.

Próbálom csinálni, amit tudok, megteszek mindent, de egyelőre nem úgy tűnik, hogy csak úgy meg tudom gyógyítani magam. A kurvaéletbe, és ez az önostorozás, hogy tényleg azt érzem, hogy én csinálok valamit rosszul, és ezt érzékeltetik mások is. Hát a picsába, ha ekkora egy failure vagyok az életben, akkor tényleg miért is élek? 

Az anyám is ezt mondja, hogy a "saját tested ura se tudsz lenni". Hát kösz. ettől jobban lettem tényleg.

Most akkor azt mondom magamnak, hogy "van energiám". meh. lófaszt.

Persze nem akarok dagonyázni a szarban se, meg nem akarok másokat hibáztatni, meg nem akarok állandóan azon agyalni, hogy mennyire szar nekem, és szerintem nem is csinálom ezt, de ha valamit konsans, nulla uszonnégyben érzel, akkor hát nehéz valamilyen szinten függetleníteni tőle, nem? és ezek fizikai betegség tünetek. Nem hangulati zavar.

na akkor itt az angol szöveg. a nyavalygás. a picsába már elegem van.

"i believe that there is a stigma to it, because basically even the doctors with the current stage of neuroscience, have absolutely NO IDEA what's causing and how to treat these illnesses. I have bipolar 1 with very severe depressive episodes, where I literally have no energy to do anything. and what's the only drug that helps? its fucking xanax. you know. that's what they know. all the other stuff, mood stabilizers, anti-depressants, anti psychotics, they just prescribe it, but actually have little to no idea how they work, and - of course - they don't even work for me. As far as xanax and talk therapy, it only helps to COPE with it, and to get through the rough MONTHS in bed. But doesn't actually help me get "cured" or at least free of symptoms with drugs and therapy. 

I always get mad, when I read: "get treatment as soon as you can! depression and bipolar can be kept at bay, and you can live a fulfilling life with medication and therapy". Where is my fulfilling life? 24 out of 36 months in bed? not being able to move? 

that's why there is a stigma attached to it, because it has no cure, and no effective treatment whatsoever. I mean yeah, probably, I'm just one of the really unlucky ones, that don't respond well to treatments, but at least please don't lie to me. don't lie to me, that it can be managed. 

And also, my part in it, when even my doctor tells me to pull my life together. well that's what I've been trying in those 3-4 months periods when I'm almost manic, but at least not depressed, but definitely in a chaotic mood. 

I don't want to sound like I'm some sort of a victim, or perhaps hero, but come on! as long as there is little scientific knowledge about what exactly is causing these conditions, it's hard not to have the stigmatization. 

when people surrounding me see that I go to therapy regularly and take my meds as told, and STILL not improving, of course they are gonna have their opinions, on "how to get over it". 

Everyone's been telling me, even my doctor: "only we can cure ourselves". well thank you. From now on if I break my leg, or something, I'm just gonna do surgery to myself, and cure it.. 

I don't really know what's my point, but maybe it is that there needs to be a whole lot more research to be done, and put new drugs, new treatments out there that actually work. 

They say ketamine had amazing effects on depression. Where the hell is my ketamine? Will I have to wait 15 years until they make some sort of legal drug out of it? When you are suffering, you don't give a damn if the solution is legal or illegal, or if it's a fucking drug. If it helps, then it helps. 

I doN't want to ask for others for help, but I clearly can't cure myself. I try my best to manage, but I can't CURE myself!"

Ha tudnák normálisan gyógyszeresen vagy akárhogy kezelni az orvosok ezt az egészet, és nem lenne az egész ilyen misztikus, sötétben tapogatózás, akkor talán nem hibáztatnék másokat. Ha elmondanák, hogy ezt nem lehet kezelni, és ezek a gyógyszerek csak azért vannak, hogy placebo hatást érjenek el, akkor megérteném. Ha azt mondanák, hogy gyógyíthatatlan, és az én örökké tartó pozitív hozzáállásom az, ami segíteni fog rajtam, akkor elfogadnám. 

Pont az élni akarásom, a pozitivitásom miatt nem törődök bele. Basszus! Láttam én embereket a kórházban, akik beletörődtek. Csak feküdtek, apatikusan, és lófaszt se csináltak. Kurvasok ilyen volt. Rengeteg. Én meg állandóan kutatok, keresek, tanulok, tájékozódok, próbálok meggyógyulni. Hát mi ez, ha nem pozitív hozzáállás? És akkor a Rigó erre azt mondja, hogy "ne küzdjek, csak hagyjam magam meggyógyulni". Lehet, hogy megint ez lesz. Csak ha nem küzdök, akkor úgy érzem, hogy visszaélek a környezetem szeretetével, és megadom magam. Én küzdő típus vagyok. Szeretem, ha az én irányításom alatt vannak a dolgok. Különösen a saját testem. A saját dolgaim. Nem szeretek kiszolgáltatottnak lenni. Ki szeret? 

Na csá, megyek tudnék még írni órákig, legalább a frusztrációt levezetem... Meg a stresszt. Biztos van ennek is értelme.. mint a terápiának. 

jolóó

na becsekkoltam. az van, hogy ha nem fárasztom ki magam, és sokat pihenek, akkor estére egész jól leszek.

persze érzem azt a visszafogott kimerültséget, érzem azt, hogy nem tudnék öt kört rohangálni a blokk körül, de nem is kell. egész jól vagyok :)

a stressz az oka mindennek. 

lehetsz bármilyen szarban, a saját percepciód az állapotodról az fogja meghatározni a hangulatod.

és azért voltam annyira készen, amikor legutóbb vagy 9 hónapig depressziós voltam, mert kurvára rástresszeltem.

hogy mikor múlik el, meg mi a fasz van velem, meg ilyenek. hát most nem fogok. 

na cső

sziasztok!

27 éves vagyok és fiú, 2 éve bipolar. Minden más faszságot most hagyok, mert semmi értelme amúgyis, ha ezt fogom folytatni meg ilyenek, akkor megismertek, ha nem folytatom nem, de nem egy bemutatkozás alapján leszek az, aki vagyok.

Az utóbbi 4-5 hónap jó volt. Igen, kicsit szélsőséges volt, hektikus, nem nagyon voltam nyugodt, nem pihentem eleget, de azért aludtam, meg minden, de valahogy a napjaim sokszor stresszeléssel teltek, hogy mit kéne csinálnom, vagy épp azzal, hogy csináltam nagyon sok mindent. Tulajdonképpen sokszor éreztem magam normálisnak.

Mi a normális számomra: olyan állapot, amikor képes vagyok túllépni a betegségem tünetein, és "érezni". Amikor olyan everyday life dolgokat érzek, amiket éreztem, mielőtt nem jöttek ki a tüneteim. Ha érzek örömet, szomorúságot, magányt, szeretetet, stb. 

a nem normális állapot pedig az, amikor irritábilis vagyok, idegbeteg, indokolatlanul lusta, szomorú, vagy minden tagom fáj, és közel sincs annyi energiám, mint amennyi normális esetben lenne. Fizikai energiám. 

Szóval az utóbbi hónapok úgy-ahogy normálisak voltak. persze előre tervezni azt nem lehet. nem tudok, nem akarok. Vannak projektek. adott kis dolgok, amiket megcsinálok. lépésről lépésre. De az, hogy legyen bármi tervem, akár a következő tíz évre.. hát nincs. ÉS nem csak a "betegség" miatt. amit egyébként utálok betegségnek hívni, mert nem tartom annak. Inkább állapot. Labilis érzelmi állapot.

Már olyan sok ideje tart, és olyan sok különböző fázis volt, hogy úgy érzem, itt az ideje annak, hogy megtanuljam kezelni. És eddig is nyilván kezeltem, csináltam úgy, ahogy tudtam, de most már egyedül vagyok. Már nem az anyukámmal lakom, meg az élettársával, hanem egyedül. 

Van egy kis bizniszem. Legyen annyi elég egyelőre, hogy kitaláltam egy ötletet, amivel minimális energiabefektetéssel sok pénzt tudok keresni. Persze relatív, hogy sok. Lényege az, hogy az időm nagy részében NEM dolgozom, és szerencsére mégis keresek valamennyi pénzt, hogy ne CSAK az apámtól kapott pénzből éljek, meg a diákhitelből. Ha ezt a munkát meg tudom csinálni, akkor már megvan az önállóság. A többi időmben annyit szenvedek, amennyit csak akarok. És ezt most nem úgy értem, hogy akkor effektíve szenvedek, hanem annyit pihenek. Ha nem érzem nem érzem. Ha nem akarom nem csinálom. Nem kell.

Szerencsés vagyok. De ugyanakkor szerencsétlen. Ha "jól" lennék úgymond mint a társadalmi átlag, azaz normális alkalmazotti munkára képes lennék, és nem lennének olyan hullámaim, amitől egyik pilanatról a másikra munkaképtelenné válnék, akkor akár lehetnék alkalmazott is. De milyen közegben? Szóval ez nem kell ez a bullshit. A betegségem legitimizálja azt a torz és elkényeztetett gondolatot, és életformát, hogy tulajdonképpen, azt csinálok amit akarok.

Ha kitalálok valamit, megcsinálom, és az lesz a munkám. Nem megyek el dolgozni. Nagyon trendi ilyeneket mondani, és mindenki nagyon irigykedik az ilyen nagypofájú emberekre, akik ezt komolyan mondják, és meg is csinálják. Arra a pici időre, amíg tart a munka, összekaparom magam. Aztán elrakom a pénzt.

Abból aztán meg megélek. Igyekszem nem szórni a pénzt. De persze mindig jön valami, amire kell. Szeretem nyugisan élni az életemet, ha nem mondják meg, hogy mit csináljak az a jó. Előbb utóbb úgyis elkezdem csinálni, azt, amit kell csinálnom ahhoz, hogy legyen mit ennem, és esetleg még legyenek céljaim a jövőre nézve.

Ha nekem ezt dobta a gép, hogy időnként elfogy az energiám, és rosszabbul leszek, akkor ezzel kell együtt élnem, és meg kell tanulnom nem irigykedni másokra. Úgyse lehetek más, mint aki vagyok. És ugyanaz vagyok, mint 4 nappal ezelőtt, amikor még nem jöttek elő újra a fizikai kimerültség tünetek, amit eddig nem sikerült megoldanom.

Be vagyok szarva, persze! Persze, hogy be vagyok szarva. Ki ne lenne. A self doubt. Hogy nem tudom megcsinálni. Hogy megcsinálok valamit, de rosszul leszek utána. Ez szörnyű. De ha jobban belegondolok, ha "jól" vagoyk, akkor se vagyok jól. Mert a jól létnek olyan lépcsői vannak.

És olyan alapvető lépcsőfokokat nem tettem meg. Szóval a "jól" létem pusztán fizikai lenne? Hát azt hiszem, hogy nem. Nincs erre szükség erre a faszságra. Nem fogom elkülöníteni a fázisaimat. Ha pörgök, ha nem, ha normális vagoyk, ha lent vagyok, ha szomorú vagyo, ha fáj mindene, ha nincs energiám, ha a zárt osztályon vagyok, mert mániás vagyok, az is én vagyok. Ezek mind én vagyok. A percepcióm persze más magamról közben, de ha megtanulom elfogadni, hogy ezek mind én vagyok, ezek az állapotok, akkor tanultam meg együttélni önmagammal. 

Írhattam volna azt, hogy a betegségemmel, de igazából önmagammal.

És hol vannak a barátok ilyenkor? Egyáltalán nem érdekel. Egyáltalán nem hiányzik senki, mert nem kell, hogy megértsenek, és nem kell, hogy velem legyenek. Onnantól kezdve, ha én ott vagyok velem. 

Ha valamit megcsinálok, véghez viszek, általában rögtön előveszem a telefont, hogy írjak a barátnőmnek, vagy az anyámnak, hogy mi újság, hogy sikerült, stb. Ez tök jó, ezzel sokan így vagyunk. Tegnap az az ötlet jutott eszembe, hogy "mi lenne, ha ilyenkor magamnak írnék?" :-) persze ha másnak írok, azzal magamnak is írok. De ez egy fajta furcsa koncepció arra, hogy hogyan kommunikáljak önmagammal. Hogyan legyek jóba magammal. 

Szedhetem össze-vissza, marékszámra a gyógyszereket, de az semmi ahhoz képest, hogy mekkora ereje van a gondolatoknak. Mekkora ereje van a szavaknak, és mekkora ereje van a tiszta őszinteségnek. 

Amire egyébként még mindig nem vagyok képes, és ennek a legnagyobb gátja a félelem. Félek. Félünk mindentől. Félek, hogy megbántok másokat. Félek, hogy az, aki vagyok, és amit érzek, az nem tetszik másoknak. Függök. Függök azoktól akiket szeretek. Függök azoktól, akik szeretnek. Akkor megszűnik az összes függés, ha önmagad leszel. Minden függés káros. Drogfüggés, ember függés, pszichiátria függés, orvos függés, terápia függés. 

Csak önmagunktól függünk. A saját döntéseinktől, és gondolatainktól. És ez persze nehéz, mert néha járhatunk TOTÁL rossz úton. DE azok is mi vagyunk. 

Magyarán szólva. Lehetek most rosszul, de minél kevésbé engedem, hogy ez a rosszullét leteperjen, annál inkább maradok önmagam. És ugyanúgy, ahogy a "rosszullét", ezentúl a jól létnél is. 

TUlajdonképpen relaxálnom és meditálnom kéne. Csak ugye, amikor fel vagyok pörögve, ez az utolsó dolog, amire gondolni tudok, hogy akkor lassuljak le. A nagy lófaszt, akkor mindent, amit lehet meg akarok csinálni. minek pihenjek? De pedig kell. Nagyon is sokat. Körülbelül annyit kell pihennünk, mint amennyit aktívak vagyunk. Otherwise az egész elmegy egy olyan irányba, hogy megerőszakolod önmagad. 

na mennem kell, majd folytatom. Nem volt tagolva úgy összefüggésekkel az egész bejegyzés meg minden, de örülök, hogy megírtam, mert sokmindent kiírtam magamból, amit úgy éreztem most, hogy fontos, és erőt adhat.

jó éjt!